Történelem

Zalaistvándi Evangélikus Egyházközség

Önállósulásának éve 1783, Anyakönyveit 1783-től vezeti

Zalaistvándi anyaegyház

Lélekszám: 202/222/182. Presbitérium: Felföldi László - felügyelő, Péter Tiborné jegyző, ifj. Bolla Lajosné pénztáros. Petőfi Lászlóné – számvevőszéki elnök, Szakáll Zoltán számvevőszéki tag, Vikár Tibor számvevőszéki tag, Bolla Lajos Gusztáv, Molnár Istvánné, Péter Imre, Tóth András, Bolla Krisztina

Zalaszentgróti leányegyház

Lélekszám: 79/71/62. Presbitérium: id.  Gáncs Béla, Gáncs Szilvia, Kellner Miklósné, Tóth Ferencné, Vajda Jánosné, Vargyay Klára, pénztáros (gondnok):ifj. Gáncs Béláné, jegyző: Tóth Kálmánné,számvevőszéki elnök: Simon Jánosné, számvevőszéki tag: Lángi Károlyné, számvevőszéki tag: Lolbert Miklósné,

Szórványai és lélekszámuk

Almásháza, Batyk, Bezeréd, Dötk, Gyűrűs, Kallósd, Kehidakustány, Kemendollár, Ligetfalva, Mikosszéplak, Misefa, Nagykapornak, Nemesrádó, Orbányosfa, Padár, Pakod, Pókaszepetk, Tilaj, Türje, Zalabér, Zalacsány, Zalaszentiván, Vöckönd, Zalaszentlászló, Zalavég

Az egyházközség lélekszáma összesen 433/391/305

A gyülekezetek története

A zalaistvándi anyaegyház

Zalaistvánd Zalaegerszegtől északkeletre, 25 km távolságra, a Zala folyó jobb partját övező völgyben fekvő község. Keletkezéséről nem maradtak fenn adatok, de az ismert, hogy már 1333-ban templomos hely volt.

Pontos adataink arról sincsenek, hogy Istvánd lakosai mikor és kinek a működése következében ismerték meg a reformáció tanait, de bizonyosra vehető, hogy a történelmi Zala vármegye északnyugati részén létrejött evangélikus gyülekezetek (Ollár Nemesapáti, Szentgrót. stb.) tagjaival való érintkezés és az ott működő prédikátorok buzgóságának hatására már a reformáció utáni évtizedekben itt is gyökeret vert az evangélikus vallás. Kedvezett ennek az is, hogy a környékbeli földesurak – az Egerváron lakó Nádasdy, a Kemenden lakó Pethő és a Szentgróton lakó Hagymássy földesúri családok – a lutheri reformáció buzgó hívei lettek. Gersei Pethő Gáspár egyik legelkötelezettebb híve volt az evangélikus vallásnak. Olláron már 1628-ban volt evangélikus prédikátor JÓ János személyében, akit 1622-ben avattak lelkésszé Rábaszentandráson. Utóda 1630-ban Fartagh János lett, akit 1635-ben Rohonczi Mátyás követett, 1661-ben a falut evangélikus anyagyülekezetként írták össze. Szentgróton ugyancsak evangélikus lelkészek szolgáltak, s a gyülekezet a kemenesaljai egyházmegye újjászervezésekor -1695-ben – anyagyülekezet volt. Istvándon önálló gyülekezet ekkor még nem alakult, de feltehetően a hívek a közeli Ollár fíliájaként gyakorolták hitüket.

A török az 1664 évi hadjárata során Kemendet, Ollárt, és Istvándot is felégette. A falvak lakói megritkultak. A pusztítást túlélők közül sokan az rozság belső területeire költöztek.

Az itt maradt evangélikusokra nehéz helyzet várt. Az ellenreformáció hatására megsemmisültek, vagy szigorú korlátok közé kerültek a nemrég még virágzó protestáns gyülekezetek. Olláron is megszűnt az evangélikus egyház, és – feltehetően az 1670-1680-as években – az istvándi hívek a hozzájuk legközelebb eső Nemesapáti evangélikus gyülekezet gondozása lá helyezték magukat annak megszűnéséig.

Istvándot a török kiűzése (1689) után – 1697-ben – kezdte Festetics Pál újratelepíteni evangélikus és katolikus családokkal.

A 18. század első évtizedeiben az ellenreformáció újabb és újabb támadásai ellenére az istvándi evangélikusok megmaradhattak vallásukban, mert a Festetics család nem alkalmazott kényszerítő eszközöket birtokainak protestáns lakóival szemben. A falu különböző vallású lakói pedig békében éltek egymással. ezt példázza, hogy a középkori eredetű „Pusztatrony”-ban lévő harangot az evangélikusok közösen használták a katolikusokkal, egészen annak megváltásáig.

A kemenesaljai egyházmegye kimutatásában Nemesapáti 1725-ben még anyagyülekezetként szerepelt, majd az ezt követően megindult újabb ellenreformációs hullám áldozata lett. 1727-től már egyetlen gyülekezetünk sem maradt ezen a vidéken.

A nemesapáti gyülekezet megszűnése után az istvándi evangélikusok a 60 kilométerre lévő nemesdömölki – ma Celldömölk része –artikuláris gyülekezet védőszárnyai alá húzódtak. Itt gyűlt össze a nagyobb ünnepeken fél Vas vármegye és fél Zala vármegye evangélikussága istentiszteletre, amelyen legtöbbször három nyelven – magyarul, németül és vendül – hirdették az igét, és szolgáltatták ki az úrvacsorát.

Bizonyosra vehető, hogy az alkalmankénti nyilvános vallásgyakorlat mellett a mindennapos vallásgyakorlat a családi otthonokban kapott helyet. Ezzel magyarázható, hogy Bajzáth József veszprémi római katolikus püspök 1778-ban Nemesapátiban tartott canonica visitációja során jegyzőkönyvbe foglalták, hogy az Istvándon élő 542 lakosból 299 katolikus, 242 evangélikus és 1 zsidó vallású személyt számoltak össze.

Az évtizeden keresztül tartó önkénynek a II. József által 1781-ben kiadott Türelmi Rendelet vetett véget, amelynek hatására már 1783-ban önálló gyülekezetté szerveződött a minden nehézség ellenére állhatatosan kitartó közösség.

A gyülekezete alapító 48 istvándi, 39 szentgróti, 16 tüskeszentpéteri, 4 aranyodi, 6 gyülevészi, 4 szentmihályi evangélikus család még 1783 decemberében megválasztotta első lelkészét Vásonyi Sámuel (1783-1785) személyében, majd összefogott, hogy Istvándon templomot (oratóruiumnot) és iskolát építsen. Ezekhez telket kaptak a falu keleti szélén a község tudománykedvelő, irodalompártoló, nagy műveltségű földesurától, Festetics György gróftól.

A gyülekezet a templom építésével Rauth János György keszthelyi kőművest és Lichtenvalder János ácsot bízta meg. A munka 1784 elején indult, és ádvent első vasárnapján megtörtént a templom felszentelése is. Ebben az időben szinte fél Zala vármegye egyetlen evangélikus „temploma” Zalaistvándon volt.

Az iskolai oktatás ugyancsak 1784-ben kezdődött a tanítólakással egybeépített iskolateremen. Ez a helyiség feltehetően bérelt épület volt, mert iskolaépítésről, tanítólakásról csak 1887-ben történik először említés. Fenntartásáról az istvándiak a szentgróti, az aranyodi és a szentpéteri hívekkel együtt gondoskodtak. Első tanítójuk Kalmár László volt. Az első paplak is 1787-ben épül, Erhard Pál (1785-1787) lelkészsége idején.

Pusztaszentlászló, Bollahida (ma Barlahida) és Kerecseny evangélikusai nem vettek részt a gyülekezet szervezésében és a templom építésében, valószínűleg azért, mert a nagy távolság miatt rendszeresen temploma nem járhattak ide, és a lelkész szolgálatait is csak nehézségek árán vehették volna igénybe. 1786-ban azonban megjelent II. József rendelete, amely kimondta, hogy szervezett gyülekezetek lelkészei csak azokra a helyekre mehetnek ki istentiszteletek és temetések tartására, amelyekben a hívek egy már szervezett gyülekezethez „affiliáltatták” magukat, vagyis ahhoz csatlakoztak. Ezért csatlakozott Pusztaszentlászló, Barlahida és Kerecseny Zalaistvándhoz. Az eredetileg szóban tett csatlakozási nyilatkozatukat a Pusztaszentlászlóiak és a bollahidaiak 1788-ban, a kerecsenyiek 1797-ben erősítették meg írásban. Az így létrejött hivatalos kapcsolat azonban nem tartott sokáig, mert 1804-ben Pusztaszentlászló önálló gyülekezetté alakult, s Bollahida, Kerecseny és a Zalaegerszegtől délre eső szórványok evangélikussága is hozzá csatlakozott. A gyülekezetek tagjai között pedig új – a mai napig is érzékelhető – kapcsolat alakult ki azzal, hogy fiaik és lányaik gyakran házasodtak egymás között.

A Nemespátróból 1791-ben ide kerül Nyírő Zsigmond (1787-1794) lelkészsége alatt az oratórium bejárata elé 193 fontos harangot helyeztek el fa haranglábon, amelyet adakozásból és az évszázadokon át katolikusokkal közösen használt „Pusztatorony”-ban lévő harang megváltásának árából vásároltak. Abban az évben készült el a templom első oltára is.

Kis Ádám volt 1794 és 1799 között a gyülekezet lelkésze, akinek nyugalomba vonulása után a fiatal Boros István (1800-1804) pásztorolta a gyülekezetet.

Tömböl Pál közel negyedszázados (1805-1829) prédikátori szolgálata idején – az elődök lelkekre ható áldásos munkájának is köszönhetően – anyagiakban is tovább gyarapodott a gyülekezet. 1808-ban 300 fontos harangot öntettek és helyeztek a meglévő mellé, majd 1819-ben az oratóriumhoz 12 öl magas kőtornyot építettek, és ezzel az épület külső formájában is templommá vált. 1824-ben felcsendült a templomban az orgona hangja is. A viszonylag hosszú ideig itt működő lelkész szolgálatát a halál szakította meg. Tüdőbajban hunyt el 63 éves korában. Az istvándi temetőben nyugszik ismeretlen sírban.

Az őt követő Kis István (1830-1850) lelkészsége alatt a szentgróti evangélikusok – akik az istvándi iskolát használták, annak fenntartásában részt vettek és a tanítói fizetéshez is évről vére hozzájárultak – lélekszámukban annyira gyarapodtak, hogy önálló tanítói állást szervezhettek, és 1840-től Zalaistvánd leánygyülekezeteként működhettek. Az anyagyülekezet is gyarapodott mind lélekszámában mind vagyonában. Ennek köszönhetően – 1841-ben – a 70 és kisharangot 493 fontos harangra cserélték, majd 1844-ben a legrégibb melléképületek helyett újakat építettek.

Az 1848-as vívmányok (teljes vallásszabadság, jobbágyfelszabadítás stb.) kedvezően érintették a gyülekezet tagjait is, akik a szabadságharc idején élelemmel és pénzzel segítették a honvédő kormányt. Fiaik közül többen szolgáltak Kossuth zászlaja alatt, s voltak, akik életüket áldozták a zsarnokság elleni harcban. Lelkészük Kis István aktívan szervezte a falu népét a honvédelemre, ezért a szabadságharc bukása után bujdosnia kellett. A zsandárok felkutatták érte a környéket, de ő rejtekhelyről rejtekhelyre menekült. A kemény téli időben megfázott, és tüdőgyulladásban halt meg 1850. február 1-jén. Pásztorelődjéhez hasonlóan az ő hamvai is az istvándi temetőben pihennek.

A 19. sz. második felében fellendülő mezőgazdasági árutermelés a Zala-völgy gazdasági fejlődését eredményezte. A gyülekezet földbirtoka folyamatosan gyarapodott, és nőtt egyéb vagyona is. Szakál János lelkészsége idején (1850-1858) új lelkészlakot építettek, a tömésfalú gazdasági épületeket téglaépítményekkel váltották fel, s 1857-ben toronylábat 3 öllel és 2 lábbal megemelték.

Pongrácz Antal (1858-1871) szolgálati ideje alatt (1861) a kicsinek bizonyult iskolát lebontották, helyére újat építettek. 1869-ben új tanítólakás készült szilárd anyagból. 1782-ben a mindössze három évig itt szolgáló, fiatalon elhunyt Geschrey György működése alatt – új oltárt készítettek, és akkor készült a ma is látható oltárkép, Barabás Miklós alkotása, amely a Golgota hegyén keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Felszentelését Tóth János dömölki lelkész, esperes végezte.

A gyülekezet lélekszámban is gyarapodott. Dubovay Béla lelkész (1875-1880) 1875-be összesen 718 személy lelki gondozását végezte. A zalasitvándi anyagyülekezetben 348, a hozzá tartozó szentgróti fíliában 220 lelket tartottak nyilván. A 12 szórványhelységben 150 evangélikus élt. A legnagyobb lélekszámú szórványtelepülés Zalaegerszeg volt, 22 evangélikussal. Az anyagyülekezetben tanító Berecz János elé 44 tanuló, a szentgróti filiában működő Boór János tanító elé 32 kisdiák járt.

Berecz János tanító halálát követően – 1880-tól – Szentpéter és Aranyod tanulói a hozzájuk közelebb fekvő Szentgrót iskolájához csatlakoztak.

A szépen megindult lelki és gazdasági növekedés Vértesi (Frühwirth) Sándor (1880-1912) lelkészsége alatt folytatódott, és jutott idő ünneplésre is. A gyülekezet fennállásának 100. évfordulóját 1884. Szentháromság vasárnapján ünnepelték Nagy Sándor nemesdömölki és Vértesi Sándor helyi lelkész szolgálatával, a kemenesaljai egyházmegye lelkészi kara és számos hívő jelenlétében.

Az 1896. esztendőben ünnepi istentisztelettel egybekötött gyülekezeti díszgyűlésen köszönték meg Istennek a magyar haza és a magyar nép megtartását fennállásának ezredik évfordulóján.

1899. évben megnagyobbították a templomot, a torony falát 1 méterrel megemelték, a templombelsőt felújították, új karzatot, új padokat és sekrestyét készítettek. Régi orgonájukat a szentgróti filiának adományozták, helyére a pécsi Angster cégtől újat vásároltak. A megnagyobbított templom felszentelésének szolgálatát Gyurátz Ferenc püspök végezte – 1899. július 30-án – hálaadó istentisztelet keretében, Varga Gyula esperes és a helyi lelkész közreműködésével.

Újjáépítették 1902-ben a lelkészlakást, és az iskola tanulói számára harmóniumot vásároltak. Ugyanakkor missziói egyházként önállósult a zalaegerszegi fiókegyház, és 1903-ban elvált Zalaistvándtól.

Nőegylet alakult 1904-ben, amely több évtizedes működése során a jótékonykodás terén fejtett ki jelentős munkát, és erősítette a gyülekezet nőtagjaiban az egyház iránti szolgálatot, a felelősségtudatot és az összetartás érzését. Csekély kivétellel a gyülekezet minden asszonya és felnőtt lányainak többsége tagjai közé tartozott.

Gyurátz Ferenc püspök 1904. szeptember 17-én canonica visitátiot tartott a gyülekezetben, és virágzó egyházi életet talált. A jegyzőkönyv adatai mellett ezt igazolja a levél is, amelyet az egyházlátogatást követően az egyházkerület püspöke Vértesi Sándor lelkésznek címzett. Ebben – egyebek mellett – a következő olvasható: „Az őszinte vallásszeretet, a buzgó egyházias szellem s az evangéliumi áldozatkészség, melyről a látogatásnál az egyházközség életkönyve tanúskodott, bíztató záloga előttem azon reménynek, hogy az elődöktől örökölt hitbuzgóság az élő nemzedékben is lankadatlanul munkálkodva, hathatósan egyengeti egyházunk szebb jövőjének útját.”

A hívek egyházuk és elöljáróik iránt érzett felelősségét adományok és alapítványok sora jelzi. Kiemelkedő közülük Rotter János ollári gazdatiszt „a lelkész és a kántortanító jövedelmének növelésére” létrehozott alapítványa, amelyért 1909-ben több mint 2 és fél kat. Hold rétet vásárolt a gyülekezet. Ennél is nagyobb alapítványt tett özv. Mangin Károlyné Rotter Vilma, aki a gyülekezetre hagyta vagyona 10 %-át, 711400 korona összegben. A takarékpénztárba elhelyezett összeg és több kisebb alapítvány pénze (legalább 16 kat. Hold jó minőségű fold ára) azonban a háború alatt semmivé lett.

Az anyaegyház lélekszáma 1910-ben 419, a zalaszentgróti filiáé 202 volt. A tüskeszentpéteri fiókgyülekezetben 42, az aranyodiban 26 evangélikus élt. Az egyházközséghez tartozó szórványok közül Pakodon 30-an, Csáfordon 22-en, Nagykapornakon 24-en, Pacsán 12-en, Szepetken 15-en, a többi szórványközségben 112-ben vallották magukat evangélikusnak. Összesen 906 lélek tartozott az egyházközséghez. A 88 tanuló közül 56-an Zalaistvándon, 32-en a leány és fiókgyülekezetekeben, illetve szórványban éltek. Zalaistvándon Németh György volt a tanító. Zalaszentgrótón a gyermekek 1899-btől állami iskolába jártak. A gyülekezet kántora Szűcs Imre állami tanító volt.

Az 1911-es években –alig több mint másfél hónap alatt – új iskolát építettek, amelyet szeptember 22-én avatott fel Varga Gyula kemenesaljai esperes.

A Vértesi Sándor nyugalomba vonulása után Nagy Istvánt választotta lelkészéül a gyülekezet. Az új lelkészt 1913. január 12-én iktatta hivatalába Varga Gyula esperes. Nagy István nyegyedszázadot is meghaladó (1913-1938) zalaistvándi szolgálata az első világháborút megelőző évben kezdődött és a második világháború előtti évben fejeződött be.

 Az utolsó békeévben (0913) ifjúsági egyesület alakult. A nőegylet – egyházkerületi támogatással – új harmóniumot vásárolt, és Németh György tanító vezetésével megkezdte működését a férfi ifjúsági énekkar.

A virágzást megtörte az első világháború. A gyülekezet féri tagjai közül sokan katonai szolgálatra vonultak be, közülük 26-an – a gyülekezet lélekszámához viszonyítva túl sokan – a háború áldozatául estek a Lublin környékén és a volhiniai síkságon folyt harcok során. 1916. augusztus 8-án a kisebbik harangot, 1918. augusztus 18-án pedig az orgona fémsípjait vitték el hadi célokra.

A világháború befejezését követő proletárdiktatúra békésen zajlott a községben, bár a gyülekezet iskoláját és felszerelését a helybeli direktóriumnak át kellet adni,  s a tanítónak megtiltották a hitoktatást , a lelkész működését figyelték és ellenőrizték. A rövid életű Tanácsköztársaság bukása után azonban a gyülekezet hiánytalanul visszakapta vagyontárgyait.

Kapi Béla püspök 1920. június 6-á egyházlátogatást tartott a gyülekezetben Varga Gyula esperes és László Miklós püspöki titkár kíséretében.

A háború emberéleteket követelő és szegénységet okozó évei próbára tették a gyülekezetet. Ám élni akart, és tudott is Isten kegyelméből. Ennek köszönhető, hogy 1921. október 31-én D. Kapi Béla püspök felszentelhette a gyülekezet új harangját, amelyet a háború folyamán rekvirált helyére vásároltak a hívek.

Varga Gyula esperes 1924. július 24-án kegyeleti istentiszteltet keretében avatta fel az első világháború áldozataira emlékezésül készíttetett emléktáblát, amelyet a hívek a templom belső falára, az oltár közelében helyeztek el. 

A két világháború között a gyülekezetben ismét gyümölcsöző élet folyt. 1930-ban új tanítólakás épült. Nőegylet, ifjúsági egyesület, ifjúsági énekkar és alapítvány működött. A szórványban élő konfirmandusok a konfirmációi oktatás folyamán pár hétre az anyagyülekezetben, családoknál nyertek elhelyezést. Az istentiszteleteken kívül bibilaórai összejöveteleket tartottak.

A közegyház iránti érzékenységet fejezi ki, hogy a hívek folyamatosan járatták az egyházi sajtót. A Harangszót 46 példányban fizették elő, a Luther Naptár 50 példányban kelt el (1930-as adat).

Az anyagyülekezet lélekszáma 1933-ra 407-re, a zalaszentgróti filiáé 157-re csökkent. A fiókgyülekezetek száma azonban 4-re emelkedett. Aranyodon 38, Nagykapornakon 37, Szepetken 17, Tüskeszentpéteren 32 evangélikus élt. További 202 lélek 26 szórványtelepülésen lakott. Az egyházközség lélekszáma összesen 871 volt. A 140 tanulóból Zalaistvándon 62-en, Zalaszentgróton 41-en, a szórványokban 37-ben éltek. Zalaistvándon Kiss Lajos volt a tanító, a zalaszentgróti állami iskolában Lenhardt János végezte a hitoktatást.

Így érkezett el a gyülekezet fennállásának 150. évfordulójához, amelyet 1934. december 16-án hálaadó istentiszteleten ünnepelt. Ekkor szentelte fel D. Kapi Béla püspök az évforduló emlékére készített új oltárt, és ekkor áldotta meg azt a márványból készült emléktáblát, amelyet a nőegylet ajándékaként a templom külső falára helyzetek el.

Nagy István lelkész 1938 decemberében az ostffyasszonyfai gyülekezetbe távozott. Helyére a hívek Kutas Elek celldömölki segédlelkészt választották, akit 1939. január 8-án iktatott hivatalába Molitórisz János esperes. Kutas Elek négy évtizeden át (1939-1979) volt a gyülekezet pásztora. Ez alatt 4 évig (1953-1957) az egyházmegye esperesi tisztét is betöltötte.

A fiatal lelkész nagy buzgalommal látott szolgálatához, és jó érzékkel hamar utat talált híveihez. Tevékenysége nyomán újjáalakult az ifjúsági egyesület, folytatta jótékonykodó tevékenységét a nőegylet, és megmozdult az egész gyülekezet.

Otthont épített magának az ifjúság 1939-ben, amelyet október első vasárnapján avatott fel Molitórisz János kemenesaljai esperes, Bácsi Sándor pápai és Nagy Miklós zalaegerszegi lelkész közreműködésével. Az otthon hatalmas terem, amelyet az iskolához építettek, attól csak egy spanyolfal választotta el.

A jól megszervezett, gyors építkezést felújítások és modernizálások sora követte.

1940-ben felújították, továbbá vendég- és fürdőszobával bővítették a lelkészlakát. 1941-ben a tanítói melléképületeket renoválták. 1942-ben kívül-belül felújították a templomot, és két fafűtéses kályhát vásároltak. A ma is használatban lévő egymanuálos 6 regiszteres orgonát Angster hangszerkészítő mester építette. 1943-ban a tanítólakást modernizálták.

A megváltozott körülmények jó lehetőséget biztosítottak a lelki gondozáshoz, amely az anyagyülekezetben és a leánygyülekezetben végzett rendszeres szolgálat mellett nagy buzgalommal folyt a szórványban is. A szórványmunka bemutatásához leghitelesebbnek tűnnek Kutas Elek mondatai, akinek a hívek felkutatásában nagy segítője volt Péter István zalaszentgróti gondnok: „Mindjárt az első évben az egész szórványt felkutattuk… Elkészítettük a törzslapokat és bevezettük az önkéntes adózást. Úgy megemelkedett a szórványadó, hogy a lelkésznek járó 12 mázsa búzán felül, a gyülekezetnek is maradt kb. ugyanannyi. Szórványközpontokat létesítettünk: Nagykapornakon, Mikosdpusztán és Zalacsányban. Mindegyik helyen évenként 2-3 alkalommal tartottunk istentiszteletet, szórványmegbeszéléssel és hittanórával egybekötve. A környék evangélikusait nyomtatott meghívóval értesítettük minden alkalommal az igehirdetés alkalmairól. Ezeken a központokon kívül Türje, Dabrony, Alibánfa, Zalabér, Richárdpuszta voltak a látogatottabb szórványok, mivel itt hitoktatás is folyt. Nagy segítséget jelentett ebben a munkában, hogy az istvándi gazdák ingyen fuvart adtak éveken keresztül Nagykapornakra, mely község vonattal nem közelíthető meg. Aranyod és Tüskeszentpéter, mint külön adózó fiókgyülekezet, egészen kivételes és hathatós lelkigondozást kapott.”

Az 1940. évi névtár adatai szerint az anyagyülekezet és a szentgróti fília lélekszáma nem változott a gazdasági válság utolsó évében (1933) regisztrált adatokhoz képest. A fiókgyülekezetekben sem volt jelentős változás, a szórványtelepülések és az ott élő evangélikusok száma viszont nőtt. Ebben szerepe lehetett az idézet szerint végzett kutató és gondozó munkának is. Az egyházközség lélekszáma 894 volt. Hegyi Aladár zalaistvándi tanító 70 gyermek oktatását végezte. Zalaszentgróton 41 evangélikus tanulót tartottak nyilván az állami iskola tanulói között. Az ifjúsági egyesület megújulása új színt vitt a gyülekezet életébe. Alapszabálya a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) által jóváhagyott szempontok szerint készült és az egyesület annak megfelelően működött. Heti két alkalommal volt szervezett összejövetel. Szerdánként bibliaóra és előadás vagy felolvasás, szombatonként előadás és könyvtáróra tette tartalmassá az együttlétet. Volt napos, aki gondoskodott a fűtésről, a takarításról és ő tartotta a záró áhítatot is. Az alkalmakon az ifjúság többsége részt vett. Minden évben volt két komoly értékű színdarab és egy igen népszerű teaest, amelyen ital, muzsika és tánc nélkül is nagyon jól érezte magát a 100-120 főnyi résztvevő. A helyi ifjúság- képviselőin keresztül- résztvevője volt a különböző helyeken tartott evangélikus ifjúsági rendezvényeknek. A képviselők tapasztalataikról beszámoltak az ifjúság közgyűlésének és a gyülekezetnek. 1940-től a lányoknak külön összejövetelük is volt. A csütörtöki napokon tartott együttlétek középpontjában bibliaismertetés és bibliaköri munka állt. Vasárnap esténként közös fiú-leány összejövetelek voltak, amelyeket társasjátékkal, pingpongozással és énekléssel tettek vonzóvá. Pingpongcsapatuk egy alkalommal 3. helyezést ért el a megyei listán.

 A gyülekezet katonafiaival mind a lelkész, mind az egyesület tagjai folyamatos kapcsolatot tartottak. A rendszeres alkalmakon kívül vallásos estéket rendeztek, ifjúsági konferenciát szerveztek (1941-ben) 550 résztvevővel, és ifjúsági csendesnapokat tartottak. Sikeres közművelődési tanfolyamukon a vármegye főispánja elnökölt. Sokan kaptak hitbeli erősítést az 1949. január 16-23-a között megrendezett téli leánytábor alkalmain is, amelyet gyülekezeti evangelizációval kötöttek egybe. A tábornak 42 vidéki és 40 helyi leány volt a résztvevője. A tábort Bartos Piroska vezette. Az evangelizációt Tekus Ottó tartotta.

Az áldásos ifjúsági tevékenység végzéséhez azonban csak egy évtized adatott. A társadalmi változások az egyesület felszámolásához vezettek. Hasonló sorsra jutott a csendes, jótékonykodó munkát végző nőegylet is.

Mindezek mellett a rendszeres istentiszteleti alkalmak, a gyülekezeti bibliaórák, a közös énekórák és az evangelizációs alkalmak is erősítették a résztvevők hitét, valamint összetartozásuk érzését. Az utóbbinak ősi hagyományon nyugvó módját jelentette a gyülekezeti földek közös művelése is, amely az ötvenes évek elején még élt az istvándi gyülekezetben.

Kutas Elek lelkész erről így írt: ”Ezt az ősi nagyjelentőségű gyülekezeti hagyományt is megőriztük mind a mai napig. Nehéz háborús időben és az utánuk következő még nehezebb években is hősiesen helytálltunk ebben a sokat jelentő munkában. 11 kat. hold szántóföldjét zökkenő nélkül ma is közmunkával műveli meg a gyülekezet. Nemcsak annyit jelent ez a talán országos viszonylatban is példátlan helytállás, hogy gyülekezetünk ennek eredményeképpen egyházadót úgyszólván nem is szed (csupán 1 liter 3 deci mustot holdanként), hanem ami ennél is többet jelent: ott a közös földön, a közös munkában kovácsolódik a gyülekezet templomi, ünnepi közössége mindennapos, elszakíthatatlan, élő közösséggé.”

A front elkerülte Zalaistvándot. A háború, az újabb világégés így is mély nyomokat hagyott maga után. A gyülekezet fiai közül 11-en idegen földben pihennek. Az egyház és a hívek pénztartalékai értéküket veszítették. Az egyház ingatlanainak egy része és iskolája állami tulajdonba került. A kántori szolgálatot a lelkész feleségének kellett átvenni.

A kollektivizálás következtében a falu gazdálkodási képe megváltozott. A hívek jelentős része új megélhetési formát keresve elhagyta a községet. Az otthon maradtak egykor oly mozgalmas hitélete hosszú időre a templom falai közé szorult. 1975-ben a gyülekezet a még meglevő földingatlanát kénytelen volt felajánlani a termelőszövetkezetnek.

Zalaistvánd egy kis időre mégis Somogy és Zala megye evangélikussága figyelmének középpontjába került, ugyanis 1953 és 957 között lelkésze- Kutas Elek – töltötte be az 1952-ben alakult Somogy-Zalai Evangélikus Egyházmegye első esperesi tisztségét. 1953-ban kezdte meg felügyelői szolgálatát Szilvás Zoltán is, akit az 1951 októberében elhunyt Mesterházy Ferenc helyére választott meg az egyházközség közgyűlése.

A gyülekezet tagjai a változások után is ragaszkodtak hitükhöz, ápolták az elődök emlékét, és gondoskodtak az őseik által létrehozott értékek fenntartásáról is. 1956-ban felújították a templomot, egyidejűleg a temetőből behozatták Kis István lelkész sírkeresztjét és a toronybejárat jobb oldalán helyezték el. Bal oldalára pedig a templom 150. évfordulójára készített –eddig a torony külső falán lévő- emléktáblát helyezték. 1963-ban a lelkészlakás kapott új köntöst: a falakat kötővakolattal erősítették meg, a tetőre új palafedés került. 1970-ben restaurálták a Barabás Miklós által készített oltárképet. 1974-ben újrafestették a torony bádoglemezét, 1975-ben cserepezték a templomtetőt. Ám ekkor szakadt meg egy szép hagyomány is: a gyülekezet földjének közös művelése. Az állami adókivetés ugyanis olyan helyzetet teremtett, hogy a gyülekezet a még meglevő földingatlanát kénytelen volt felajánlani a termelőszövetkezetnek.

Kutas Elek nyugállományba vonulása után rövid ideig a fiatal Roszik Gábor (1979-1984) – a későbbi országgyűlési képviselő- lett a gyülekezet lelkésze. Beiktatását Pintér János zalaegerszegi lelkész végezte 1979. február 4-én.

A gyülekezet 1984-ben ünnepelte temploma fennállásának 200. évfordulóját. Az évfordulóra elvégezte a templom külső-belső vakolását és festését, vízelvezető rendszerének kiépítését, villanyvezetékeinek felújítását, a harangok villamosítását, valamint az oltár, a padok és a karzat teljes felújítását. A hálaadó istentiszteleten dr. Káldy Zoltán püspök szolgált Dubovay Géza esperessel. Jelen volt C. Mau, a Lutheránus Világszövetség főtitkára és A. Lema főtitkárhelyettes is.

Az ugyancsak fiatal Vajda István pásztorolta 1984-től 1999-ig a lelkes gyülekezetet, és zenei tehetségét is az egyház szolgálatába állítva - óvónő feleségével együtt - jól kihasználta a rendszerváltás adta lehetőségeket nemcsak a felnőtt hívek, hanem a gyerekek és az ifjak számára is. A zenés áhítatok és a szeretetvendégségek mellett bibliaismereti és sportversenyekkel, tábortűzzel, gyermekműsorokkal igyekezett a templom köré vonni a rábízottakat. A keresztyén összetartozás szép példája valósult meg a lelkész vezetésével létrejött, mintegy 15-20 főből álló ökumenikus ifjúsági énekkar működésével, amely az  egyházi év ünnepköreihez és a falu társadalmi rendezvényeihez kapcsolódóan (pl. öregek napja, gázvezeték-avatás, haranglábavatás, kulturális szemlék) gazdagította a testvéri együttélés formáit. Szolgálati ideje alatt -1989-ben- került a templom belső falára a második világháborúban  elesett hősök emlékét őrző tábla is.

Vajda Istvánnak az ajkai gyülekezetbe történt megválasztása után az egyházkerület püspöke Havasi Kálmánt- a már nyugállományban lévő egykori pestszentlőrinci lelkészt- nevezte ki helyettes lelkésznek a zalaistvándi gyülekezetbe. Az új lelkész 1999. szeptember 1-én állt szolgálatba feleségével együtt, ugyanis a hitoktatásban, a gyermek-foglalkozások vezetésében és a bibliaórák megtartásában a lelkészt felesége segítette. A lelkész vezetésével négyszólamú furulya vegyes kórus alakult és gyülekezeti kántorképzés indult. Szolgálata idején a parókiára bevezették a földgázt, bekötötték a csatornát, újjáépítették a tetőzetet.

Havasi Kálmán 2003 nyarától – négyévi áldásos munka után- a kötcsei gyülekezetbe távozott. Az egyházközség új lelkésze Verasztó Sándor és Verasztóné Mosoni Edit lett, akik tabi szolgálati helyüket cserélték a zalaistvándira. A lelkészházaspár három évet töltött a gyülekezetnél, mely időszak alatt felújításra került a parókia és a gyülekezeti ház.

 /Forrás: Dr. Jáni János: A Somogy-Zalai Evangélikus Egyházmegye és gyülekezeteienek története című könyv/

Zalaistvándi evangélikus templom története

Zalaistvándon a 18. század közepére jelentős evangélikus közösség alakult ki. A helyi katolikus családokkal vallási türelemben éltek. Festetics György II. József Türelmi rendelete alapján felkarolta az evangélikus családok templomépítési törekvését. A türelmi rendeletben megkívánt 100 család kérelemmel fordult a vármegyéhez 1783 augusztusában, hogy engedélyezzék számukra imaház és iskola építését. A vármegye az engedély megadása előtt bizottságot küldött ki a kérelem jogosság megvizsgálására. A küldöttség a kérést teljesíthetőnek tartotta, és 1783. szeptember 5-én kelt vármegyei engedély alapján megindult a gyülekezeti szervezőmunka. Festetics György a község keleti végénél adott házhelyet az imaház számára. Az ollári uradalomtól követ és fát kaptak az építkezéshez. A terveket Raut János György keszthelyi kőműves és Lichtenualder József ácsmester készítette. A munkálatok 200Ft-ba kerültek. Az építkezés 1784. június havában indult meg. Félév alatt felépült az imaház. Ez azonban nem azonos a mai templommal. Jóval kisebb és alacsonyabb volt a régi templom, nem volt bolthajtásos, csak gerendázott, harangtornyot sem építettek, belseje egyszerű volt, az ülőpadokon kívül csak szószék és asztal volt benne. Az istvándiaktól abban az időben nem tellett többre, kevesen voltak, és szerény anyagi erővel rendelkező jobbágyok. 1786-ban II. József újabb rendelkezése nyomán harangot is használhattak az evangélikusok. 1791-ben harangot vásároltak, és azt a templom bejárata előtt faharanglábon helyezték el. Még ez évben elkészült az első oltár is. 1808-ban újabb harangot vásároltak. 1819-ben nagy munkára vállalkozott a gyülekezet. Tornyot építettek 12 öl magasan, s itt helyezték el a harangokat. A torony tetejére 1 öl magas kereszt került. El lehet képzelni a hívek örömét, hogy milyen boldogsággal néztek az új toronyra, mely hirdette az istvándiak áldozatkészségét és hitük erejét. 1824-ben felcsendült az első orgonaszó is a templomban.

1839. év ismét nagy munkában találta a gyülekezetet. A templom egész tetőzetét lebontották, a falakat fél öllel magasabbra emelték, a fagerendázat helyett boltíveket alkalmaztak, a karzatot megszélesítették, a tornyot kijavították. A templom ekkor nyerte el mai formáját. 1841-ben az egyik harangot újraöntötték.

Az idő vasfoga megviselte az egyházi épületeket is. 1857-ben az alapot meghagyva a tornyot 3 öllel és 2 lábbal magasabbra emelték. Tetőzetét, pedig téglaburkolat helyett bádoggal fedték be. A torony tetején található keresztet bearanyozták. 1862-ben új iskolát építettek, 1000Ft költséggel. 1876-78-ban a lelkészlaknál új melléképületek épültek 700 Ft költséggel.  Csodálkozhat bárki, honnan telt ekkora áldozat a lélekszámban és anyagiakban nem bővelkedő gyülekezettől. Csak azokra az erkölcsi erőkre hivatkozhatunk, melyek állandóan ott buzgólkodtak a hívek lelkében. A gyülekezet népe a későbbi évtizedekben is megtartotta elődeitől örökölt vallásosságát, egyházszeretetét és áldozatkészségét.

1872-ben új díszes oltárt készítettek, melyet Barabás Miklós alkotásával díszítettek. A kép a Golgota hegyén megfeszített Krisztust ábrázolja.

1884. Szentháromság vasárnapján tartották a gyülekezet és a templom alapításának 100. évfordulóját. Ez alkalomból az egyházi épületeket 500 Ft-ért renováltatták.

A hívek lélekszámának gyarapodása és a vasút megépülése megnövelte a távolról érkező testvérek számát. Többen jártak ki Zalaegerszegről is. Ez ösztönözte a gyülekezetet a templom bővítésére. Gyűjtötték a pénzt, szervezték a munkát. „Karegyletet” hoztak létre a karzat megnagyobbításának céljából.

1899-ben fogtak hozzá a nagy munkához. A templom a régi falakon és a tetőzeten kívül teljesen megújult. Az épületet 4 méterrel meghosszabbították, és az új részt boltívvel látták el. A régi karzatot lebontották, és nagyobbat építettek. Az ülőpadokat is kicserélték, és a padozat téglaburkolatot kapott. A torony tetejét lebontották, és 1 méterrel feljebb emelték, s új tetőzettel látták el. A keresztet bearanyozták, és villámhárítót szereltek fel. A torony magassága ekkor érte el a 27,2 métert. 850 Ft-ért új orgonát építtettek. A gyülekezet nőtagjai bronzcsillárt vásároltak. A másik csillárt 1872-ben a soproni Nőegylet ajándékozta a gyülekezetnek. Az építkezés 5000 Ft-ba került, a kiadásokat saját erőből fedezték. A megújult templomot 1899. július 30-án szentelték fel.

1911. augusztus 8-án történt az új iskola alapkő letétele, és szeptember 22-én a felavatása. 1916-ban a 276 kg-os harangot, 1918-ban, pedig az orgona sípjait szállították el hadi célokra. A bevonultatott harang helyett 1921-ben egy 312 kg-osat vett a gyülekezet. Az orgona sípjait is ekkor pótolták. 1937-ben a gyülekezet fennállásának 150. évfordulóján közadakozásból új oltárt építettek. 1942-ben felújították a templomot 4200 pengő értékben. 1956-ban, 70000Ft értékben felújították a templomot, és a toronybejárat jobb oldalán ekkor helyezték el Kiss István lelkész síremlékét, melyet a régi temetőből hoztak el. 1963-ban felújították a lelkészlakást. 1975-ben cserepezték a tetőt.

1984-ben ünnepelte a gyülekezet fennállásának 200. évfordulóját. A templom újból kívül-belül megújult, felújították a villanyvezetéket, a vízelvezető-rendszert. A szűkös anyagiak miatt a gyülekezet a következő években kisebb felújításokat tudott csak végezni. 1989-es rendszerváltozás után újra visszakapta eléggé romos állapotban lévő régi iskolaépületét, melyet széles társadalmi összefogással és jelentős anyagi áldozatokkal gyülekezeti házzá alakították át. Közben a lelkészlakást is teljesen felújították. Az elődök hagyományait követve a gyülekezet nem nyugodott bele, hogy több mint 30 éve csak helyettes lelkészek tevékenykedtek Istvándon. 2008-ban 70 év után újra lelkészi beiktatásra került sor a 225 éves falak között, bizonyítva az ősi gyülekezet élni akarását.

A többször megújított templom az idők során állapotában erősen leromlott, ezért válik most is szükségessé a felújítása. Az ódon falak Zala megye legrégibb evangélikus templomát őrzik. Olyan gyülekezetet, mely mindig képes volt önerejéből megújítani önmagát, de az 1945 utáni változások teljesen megfosztották anyagi forrásaitól. Földjeit államosították, alapítványainak pénzét az infláció vitte el. Ennek ellenére egyházi épületeit folyamatosan karban tudta tartani. A társadalom öregedése elérte a falut is, kevés a születés, egyre többször hallani a lélekharangot, mely jelzi, hogy egy tevékeny emberi élet fejezte be földi pályáját. A maroknyi gyülekezeti tag a nehézségek ellenére építkezik, megújul, hogy a jövő generációja is tudja folytatni az elődök áldozatos munkáját.